"Magassága, termete, hosszú haja és szakálla, farmer szerelése miatt az  embernek inkább az a képzet ugrik be róla, hogy egy motorossal vagy talán rockzenésszel találkozott. A Budapesten élő Pap Mihály azonban nem gázbovdent rángat és nem is gitárhúrokat tép. Késműves. A szabadidejében szenvedélyesen íjászkodó férfiből megfontoltság, nyugalom sugárzik. Az általa készített kések, kardok pedig visszatükrözik ezeket a személyiségjegyeit, hiszen letisztultak, sallangmentesek, ugyanakkor kézreállóak, ahogyan ő sem kérette magát sokáig egy kis beszélgetésre.

-Úgy tudom, hogy ha a munkáidra nem is jellemző a sablonosság, ugyanez nem mondható el késes pályafutásod kezdeteiről.
-Valóban nem. Mint a legtöbb késes mester, én is fémipari gyári munkásból váltam késkészítővé. Eredetileg szerszámkészítő mesterséget szereztem, így megvolt a kellő alapom ahhoz, hogy mint megannyi lakatos, géplakatos vagy éppen szakmámbeli férfi, én is barkácsoljak magamnak egy kést. Ha másért nem, hát azért, hogy a műhelyben tudjam evéshez használni. Az ilyen kezdet után kialakult bennem az a szándék is, hogy tetsszen is magamnak a saját munkám, így tovább próbálkoztam. Inasként még a Villamos Gépgyárban dolgoztam, később az Öntödei Vállalatnál voltam szerszámkészítő hét éven át, és ott értem meg arra, hogy talán már kicsit jobb késeket készítettem, mint körülöttem a többiek.
-Hogyan vált komolyabb foglalkozássá számodra a késkészítés?
-Valamilyen szinten ez inkább szerelem. Ha jó kést csinál az ember, akkor a befektetett munkamennyiség és az anyagár magasabb, mint amit hazánkban meg tudnak fizetni az emberek. Vagyis jó késekből nem nagyon lehet megélni az én meglátásom szerint. Én ennek ellenére mindig igyekszem magas minőségű darabokat készíteni, így arra is szükségem van, hogy mellette lakatos és kovácsmunkát vállaljak. Így, több lábon állva biztosíthatom magam.
-Milyen anyagokkal dolgozol?
-Az egyszerű, ötvözetlen rugóacéloktól kezdve, a KO-13-as, KO-14-es, az ATS-34-ig, a rozsdamentes minőségi acélokig sokféle anyagot használok. Az alapanyagokat nem csak felhasználom, hanem kovácsolok is. Ehhez megvan a kellő hátterem. Igaz, hogy még nem tökéletes a melegüzeme, de adott a műhely, amiben jól érzem magam.
-Merre, milyen vásárokban, kiállításokon szoktál felbukkanni a késeiddel és kardjaiddal?
-Viszonylag kevés vásárba járok, bár olykor megmutatom magam. Inkáb szájhagyomány útján szereznek rólam és munkáimról tudomást az emberek. Azért Székesfehérvárott, a Tűzzel-Vassal kiállításon meg szoktam jelenni, illetve egy-két más alkalom mellett a Lurdy-Ház beli nemzetközi kiállításokon is részt veszek.
-Van-e olyan jellegzetessége a munkáidnak, amire a szakértő "Pap Mihályos" stílusjegyként ismer rá?
-Szerintem a legfontosabb egy késnél - lévén használati eszközről van szó -, hogy igazán kényelmes legyen. Én megpróbálok olyan kézre alakított markolatokat készíteni, amelyek egyszerűek, hasznosak és egyben ezek lehetnek tradicionálisak is. Szerintem akkor jó egy kés, ha funkcionál és emellett nem csak szép, hanem valóban ergonómikus. Talán éppen ezért a markolataimra, azok fogására, kézreállóságára szokták azt mondani, hog "Pap Misis". Ebben persze az is szerepet játszik, hogy legyen szó akár egy-egy agancs vagy fa  markolatról, már eleve úgy igyekszem megválasztani az anyagot, hogy az magában hordozza  ezt a kényelmet.
-Ez azt jelenti, hogy sok év munkájával sikerült megtalálnod azt a stílust, ami a technikai tudásodat és a rád jellemző formavilágot összhangba hozza.
-Ha lehetek egy kicsit önkritikus, akkor azt mondom, hogy minden igyekezetem ellenére még így is akadnak olyan hibák egy-egy munkámban, amelyeket egy szakértő észrevesz. De az is természetes, hogy az ember sosem áll meg, nem mondja azt, hogy nincs hova fejlődnöm, nincs mit tanulnom. Ennek megfelelően mindig igyekszem akár az illesztésekben, akár a csiszolásnál egyre kevesebb és egyre kisebb hibát elkövetni.
-Visszatérve az imént említett markolatokhoz, ezekhez milyen anyagokat használsz?
-Elsősorban szarvasagancsot, különböző egzotikus fákat, fekete diót, kaukázusi diót, de ha kell, akkor mamutagyart. Talán azt mondhatom, hogy minden olyan anygot, ami elérhető, használható és a célnak tökéletesen megfelel.
-Családos vagy?
-Igen. Nős vagyok és három fiam van.
-Csak azért kérdezem, mert - remélem senkit nem bántok meg -, a késművességhez kell egyfajta megszállottság. Ezt hogy viseli a családod?
-A feleségemmel szépen, boldogan élünk. A fiaim pedig már megtanulták tisztelni a szúró és vágóeszközöket, a késeket, a kardokat. Otthon elég sok kard van kifüggesztve, és ez tetszik nekik.
-Kardokat is kovácsolsz.
-Valóban készítek kardokat is, de nem mindegyiknek én kovácsolom a pengéjét, hiszen dolgozom hengerelt acélokkal is. Általában olyanok keresnek meg kard ügyben, akik használják is azokat. Elsősorban a különböző harcművészeteket gyakorló sportemberek. Természetesen figyelek arra, hogy szépek legyenek az általuk rendelt darabok, de ők nemcsak díszként lelik örömüket a munkáimban, hanem olyan kardokat akarnak, amelyekkel vágni is lehet, tehát a funkcionalitás ezekre a munkáimra is jellemző. Egy-egy ilyen munka előtt megbeszélem a megrendelővel, hogy pontosan mik az igényei, s az sem mellékes, hogy ezek a darabok mindig a megrendelő testi adottságaihoz: magasságához, erejéhez, karhosszúságához is alkalmazkodnak. Persze sok olyan karatéka van, aki ugyan nem vív a sportágban, de egy-egy míves, magas minőséget képviselő szamurájkardot szívesen lát otthon, hiszen tiszteli a szamuráj tradíciót.
-A hagyományok számodra is fontosak?
-Igen. Szeretem a tradicionális dolgokat. Igaz, hogy az elmúlt két évtized során sok mindennel lőttem, sokáig pisztollyal, puskával, de közel ennyi ideje annak, hogy megismerkedtem az íjászattal. Ez szerelem számomra. Bár nem ősmagyar íjakat használok, de csupasz reflexíjjal több-kevesebb sikerrel veszek részt vadászversenyeken, ahol műanyag állatokat veszünk célba.
-Van-e valamilyen vágyad, ami a kés- és kardkészítést illeti?
-Igen. Szeretnék egyszer olyan kést csinálni, amibe nrm kötnek bele a kollégák. De komolyabban szólva is tudok ilyet mondani. Szeretnék megimerkedni a damaszkolással, és ezt olyan szinten művelni, hogy ezzel a technikával kovácsolt munkáim is szépek, jók legyenek.
-A Késmíves Céh létrehozása, illetve a tagságod szolgálja azt a szakmai fejlődést, amit elképzelsz magadnak?
-A Céh létrehozása mindenképpen hasznos dolog volt. Sok szakmai fogást leshettünkel egymástól, és ez sosem egyoldalúan nyilványul meg. Amióta a Céh tagja vagyok, egyértelmű az én munkámban is a fejlődés, s ez főként azért van, mert nem csak magamnak szeretnék megfelelni, hanem a szakmának, a kés- és kardkészításben jártas kollégáknak is. Nem riválisokként kezeljük egymást, hanem valóban jó közösséget alkotunk."

A riportot készítette: Nagy L. Kartal